lovagolOK

Mindenkinek, aki lóhátra ül, lovat hajt, vagy akármilyen más módon lovakkal foglalkozik, figyelembe kell vennie azt, hogy a ló egy másik élőlény. Sem gazdáját, sem elhelyezését, sem az általa végzett munkát vagy szakágat nem válogathatja meg: végzi a rá kirótt feladatot és hűen szolgálja az embert. Ezért fontos, hogy a lovat ne sporteszközként, hanem sporttársként kezeljük, és mindig tartsuk tiszteletben azokat a szempontokat, amelyek életminőségére és élettartamára jellemzőek.
    Mi, emberek is hosszú éveket élhetünk le egymás mellett anélkül, hogy igazán megismernénk egymást, anélkül hogy tudnánk, mire gondol, mire is vágyik a másik. Mégis, ha lovakkal szeretnénk együtt sportolni, vagy szabadidőnket eltölteni, muszáj vállalkoznunk a lehetetlenre: meg kell próbálnunk kiismerni őket. Ez nem csak azért különösen bonyolult, mert a lovak természete, gondolkodása jelentős mértékben eltér az emberétől, hanem azért is, mert közöttük is mindegyiknek külön egyénisége van. A ló reakciói eleinte teljesen kiszámíthatatlannak, indokolatlannak tűnhetnek, némi figyelemmel azonban később képesek leszünk megmagyarázni cselekedeteiket, már tudni fogjuk, mit várhatunk. Hosszú időnek kell eltelnie addig, amíg mindez ismerőssé, értelemszerűvé, természetessé válik. Azt mondják, hogy az igazi megszállottság szintjét az jelzi, ha már autóvezetés közben is összerezdülünk, attól tartva, hogy a furcsa zajoktól esetleg megugrik a kocsink…
    Rengeteg mese, monda és film tanúskodik arról, hogy az ember egyik ősi vágya az, hogy értse az állatok nyelvét: valójában mi is ezzel próbálkozunk, amikor a lovat társnak választjuk. Mivel igen kevés az esély arra, hogy egyszer csak az erdőben sétálgatva belebotlunk egy jó tündérbe, aki megajándékoz minket ezzel a szuperképességgel, inkább magunknak kell előrelépni a lovak nyelvének elsajátítása irányába. Ahhoz, hogy közelebb kerüljünk a ló viselkedésének, reakcióinak megértéséhez, meg kell ismernünk természetét, motivációit, érzékszerveinek működését.
 

    Ha módunk van rá, tanulságos dolog megfigyelni egy ménest. Hogyan alakítják ki egymás között a rangsort? Hogyan viselkednek egymással az alá-fölérendeltségi viszonyban lévő állatok? Milyen szerepet tölt be az alfa- (vezér) mén vagy kanca? Egy mén „csipkedőssége” (és nem agresszív harapása) sok esetben magyarázható azzal, hogy így kezdik el eldönteni az egymás közötti rangsort. Akkor se hagyjuk rászokni erre lovunkat, ha a csipkedés nem okoz különösebben fájó sérüléseket: később durvább játékokba is kezdhet az emberrel. Határozott, de nem agresszív fellépéssel egyszer s mindenkorra a tudtára kell adni, hogy a két élőlény kapcsolatában csak az ember töltheti be a vezető szerepet. A természetben a megalázkodó egyed hátrál a másik elől, aki tudatosan kényszeríti hátralépésre. Sok esetben célravezető, ha „próbálkozó” lovunkat egyszerűen hátraléptetjük, és utána nyugodt megállást várunk el tőle. Ezt ismételhetjük mindaddig, amíg el nem fogadja a szerepet.
    A ménesből frissen kikerült fiatal lóval szembeni bánásmód igen nagy tapasztalatot igényel. Azok a lovak, amelyek idejük nagy részét társaikkal töltötték, és nem szoktak hozzá az ember mindennapi közelségéhez, az embert ugyanolyan partnernek tekintik, mint egy másik lovat. Ha mégoly jóindulatúan közelednek is felénk, eleinte nem tudják felmérni az erőviszonyok közötti különbséget és azt, hogy ami nekik egymás között játék, az nekünk már sok lehet. Erre meg kell tanítani őket, ami nagy felelősség, hiszen kihat a ló emberrel való későbbi viszonyára. Az az ideális, ha a ló már csikókorban sokat van emberközelben, időnként kötőfék kerül a fejére és megszokja, hogy vezetgetik, rendszeresen felveszik a patáját. Annak, hogy a ló egészen fiatalon megtanulja feladni a patáját, a későbbiekben jelentős szerepe lesz: már fiatal állatoknál is fontos, hogy a pata és a láb szerkezete ne sérüljön az elhanyagoltság következtében, ezért időről időre körmöltetni kell őket. Az sem elhanyagolható szempont, hogy ebben a korban könnyebb hozzászoktatni a lovakat mindennapos patakaparáshoz, mintha egy felnőtt lóval próbálnánk harcot vívni, akinek fogalma sincs arról, mit is szeretnénk tőle.

    Ha a ló az egyik hátulsó lábát pihenteti, akkor biztosak lehetünk benne, hogy nyugodt, elengedett, nem gondol veszélyre, megugrásra.
Előfordul, hogy a ló felső ajkát egészen kifordítva, nyakát és fejét előre felfelé nyújtva szaglászik, vagyis „pipál”. Ilyenkor a belélegzett levegő az ún. Jacobsen-szervbe áramlik, melynek belső felét teljesen beborítja a szaglóidegek által behálózott szaglóhám. Ezt többnyire akkor teszi, ha valamilyen szag felkeltette érdeklődését, például amikor egy mén sárló – vagyis fedezésre alkalmas – kanca illatát érzi meg a karámban. A ló szaglása jóval érzékenyebb az emberénél: a mének például igen messziről kiszagolják a sárló kancát, de régebbi leírások tanúsítják, hogy száraz vidéken több száz méter távolságból is megérzik a vizet.
    Fontosak a hangjelek is, ami az orrnyílás enyhe rezegtetésétől egészen a nyitott szájjal történő hangos nyerítésig terjedhet. Megfigyelhetjük, hogy egészen más hangot ad ki egy kanca, amikor a csikóját hívja, más a gazdája kezében almát megpillantó ló, és mást egy mén, amikor kanca illatát érzi. A ló hallása is lényegesen fejlettebb az emberénél. Magasabb hangokat, szaporább rezgésszámú hullámokat is képes felfogni, de jobban meghallják a halk neszeket is.

Az ideghártya mögött egy fényvisszaverő sejtréteg húzódik, ami miatt éjszakai látásuk megközelítően olyan jó, mint az éjjeli sötét híres ragadozójáé, a bagolyé! Szemük nehezebben alkalmazkodik azonban a fény és a sötétség hirtelen változásaihoz: ezzel magyarázható, hogy sok ló vonakodik attól, hogy a napfényes mezőről hirtelen menjen be a sötét erdőbe vagy a lószállító homályába. A lovak színlátása sok vitát váltott már ki. 1952-ben azonban az ismert frankfurti zoológus, Bernhard Grzimek vizsgálatai igazolták, hogy a lovak sem csak a szürkeskála árnyalatait érzékelik. Nagyon pontosan és jól látják a sárga és a zöld színeket. Valamivel gyengébb a világoskék és a világos vörös érzékelése. A sötétkék és a sötétvörös vagy a bíbor tónusait azonban már nehezen különböztetik meg az azonos világosságértékű szürke tónustól.
Tengerimalac vagy kardfogú tigris?
    Természetesen egyik sem. Mindkét viszonyulás hibás és egyforma mértékben kárt okozhat, csak más-más módon – mégis rengetegszer találkozhatunk velük.
  

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat