A terepvezetőnek nagyon fontos szerepe van abban, hogyan érezzük magunkat, és milyen élményekkel térünk haza.
Az ő feladata meghatározni, hogy egy lovas elég érett-e már ahhoz, hogy
kimenjen terepre vagy sem. Akkor készültünk fel az első
tereplovaglásra, ha már mind a három jármódban önállóan lovagolunk, az
átmenetek, és a fordulatok lovaglása nem okoz problémát, és
ülésbiztonságunk elég ahhoz, hogy egy-egy bokkolást vagy váratlan
helyzetet is kezelni tudjunk. Ha egy új lovardába megyünk, ne
háborodjunk fel azon, ha „hatalmas” lovas múltunk ecsetelése ellenére,
először meg szeretnék nézni, hogyan lovagolunk. Ennek sokkal inkább
természetesnek kellene lenni. Ha valaki ugyanis mégsem rendelkezik a
megfelelő előképzettséggel, könnyen elronthatja a többiek szórakozását
azzal, hogy folyton rá kell figyelni, vele kell foglalkozni, nem is
beszélve arról, hogy ha nincs megfelelő kontrollja a lova felett, az a
ló sérüléséhez is vezethet.
A terepvezetőnek ismernie kell a
lovakat és a lovasokat, ügyelnie kell arra, hogy a párosítások
megfelelőek legyenek. A vezető egtöbbször elől megy, sem etikai, sem
biztonsági szempontból nem szabad megelőzni. Mivel több lovas esetén
nehéz odafigyelni minden lóra és lovasra, a sort rendszerint egy
tapasztaltabb lovas zárja.
A terepvezető határozza meg az útvonalat, diktálja a jármódot és az iramot. Mindig a leggyengébbhez kell igazodni.
A mérce a legalacsonyabb tudásszintű lovas és a leggyengébb kondíciójú
ló. Tartsuk be ezt az elvet, különben könnyen rossz élményekkel vagy
akár sérüléssel, balesettel is végződhet a felhőtlennek induló
kikapcsolódás. Ha a csapatban kezdők is vannak, a terepvezető
kézjelekkel vagy szóban felhívja a lovasok figyelmét a jármód- és
iramváltásokra vagy az irányváltoztatásra. Egy összeszokott, nagyon
tapasztalt lovasokból álló társaságban ettől és a terepvezető
funkciójától el lehet tekinteni, de ilyenkor is célszerű valakit
elfogadni „vezéregyéniségnek”.
Minden lovas felelősséggel tartozik lova és társai testi épségéért.
Természetesen minél rutinosabb valaki, annál nagyobb figyelmet tud
környezetére fordítani, de már az első terepen sem bújhatunk ki
teljesen a felelősség alól „kezdőségünk” mögé rejtőzve. Lovaglásnál
mindig fegyelmezettek és figyelmesek legyünk. Ez nem azt jelenti, hogy
nem fér bele a jó hangulat egy kellemes napba, de nincs olyan indok,
ami megengedné, hogy veszélyeztessük a lovak vagy más lovasok testi
épségét.
|
Ha egy lovas elveszíti lova felett a kontrollt vagy
leesik, akkor a többiek kérés, jelzés, figyelmeztetés nélkül álljanak
meg. Sérülést követően csak azután szabad folytatni a lovaglást, miután
megbizonyosodtunk arról, hogy nincs komoly baja a lovasnak. Ellenkező
esetben a sérültet egy társa kísérje vissza az istállóhoz. Meg kell ismerkednünk a tereplovaglás sajátosságaival. Meglepetésként érhet minket az első alkalommal például az is, hogy lovunk figyelme a ménesösztöntől vezérelve – legalábbis részlegesen – megoszlik köztünk, társai és az ingerekben gazdag környezet között. Hajlamosabb például a ló társai után „húzva” lecsapni a fordulókat, ami határozott korrigálást igényel, ha nem akarjuk, hogy térdünk egy fához csapódjon. |
Amikor emelkedőn lovaglunk,
könnyítsünk ki, és az emelkedő meredekségének megfelelően dőljünk kissé
előre – így csípőnkkel együtt súlypontunk is előre kerül. Saját
egyensúlyunk megtartása végett ne a ló szájába kapaszkodjunk, mert
ezzel megzavarnánk az ő egyensúlyát. Helyette engedjük mélyre a
kezünket (ha szükséges, inkább támasszuk le a ló marjához) és engedjük,
hogy a nyakával szabadon egyensúlyozzon. Noha lábizmaink segítségével
meg kellene tudnunk tartani a kikönnyített üléspozíciót, előfordulhat,
hogy ez eleinte mégsem sikerül. Ilyenkor inkább a sörényt vagy a
nyeregkápát hívjuk segítségként a szárak helyett. A mászatás
kifejezetten jól edzi a lovat: segít a hátulsó végtagok hordozóerejének
kifejlesztésében, fokozza az alálépést, és jó hatással van a lépés
tiszta ütemére. Sajnos ugyanez nem mondható el a lejtőn lefelé
lovaglásról, pedig ahová egyszer felmentünk, onnan le is kell jönni… |
|
|
Lejtőn lefelé szintén kikönnyítve
lovagoljunk. Ilyenkor a felsőtest nem megy olyan mértékig előre, mint
emelkedőn való lovaglásnál, és a csípő is kicsit hátrébb kerül, hogy
súlypontunk ne helyeződjön túlzottan előre. Sokan megkérdezik: vajon
miért ez a helyes üléspozíció a lejtőn? Miért nem dőlünk inkább
egyszerűen hátra? Lejtőn lefelé haladva a ló úgy tudja megőrizni
egyensúlyát, ha az átlagosnál sokkal nagyobb súllyal terheli meg a
hátulsó részét, fokozottan igénybe veszi izmait, meghajlítja a csánk és
a koncízületeket. Sokkal szabadabban töltik be a hátulsó végtagok
egyensúlyozó szerepüket, ha nem terheli őket a lovas súlya. Lejtőn
lefelé azonban ajánlott rövidebb szárat fogni, és a ló igényeinek
megfelelően nagyobb mértékű támaszkodási lehetőséget biztosítani, majd
amint lehetőség nyílik rá, ismét utánaengedni. Ezt a nagyobb
támaszkodást ne keverjük össze azzal, hogy húzzuk a száját, vagy
hátrarántjuk a lovat. A támaszkodás szerepe azért is nőhet meg, mert
vannak olyan lovak, amik nem hajlítják meg kellő mértékben hátulsó
végtagjaik ízületeit. Ezért egyensúlyuk előrefelé elbillen,
hajlamosabbak megbotlani, ami lejtőn lefelé fokozottan veszélyes. |
Meredek emelkedőn és lejtőn még jobban törekedjünk arra, hogy rá
merőlegesen haladjunk. A lónak testfelépítésénél fogva alkatához képest
magasan van a súlypontja. Ha az állat a lejtőhöz képest oldalirányba
kerül, lábai könnyebben kicsúsznak, nagyobb a veszélye az
egyensúlyvesztésnek, és az oldalára eshet.
Ha mélyebb árkon kívánunk átkelni,
lovunkat tartsuk mindig kontroll alatt. Komoly problémát okozhat, ha
hirtelen ötlettől vezérelve elrugaszkodik lefelé mászatásnál a
szemközti emelkedő felé, és rosszul érkezik. Sokkal biztonságosabb, ha
lassan, megfontoltan araszolva haladunk át, mintha a véletlenre bízzuk
mindkettőnk épségét. Patakon vagy vízzel teli árkon csak akkor keljünk át, ha biztonsággal meg tudjuk ítélni, milyen a talaja. Semmiképpen se kényszerítsük a lovat nagyon mély, süllyedős vagy csúszós, éles kövekkel teli patakmederbe vagy olyan vízbe, ahol mi sem látjuk, hová lép, mibe ütheti be lábát. Azt a lovat, amelyik még nem lovagolt át vízen, először más, tapasztaltabb, vízen biztosan átkelő ló után lovagoljuk. Amikor a ló belelép a vízbe, először néhány pillanat erejéig hagyjuk vele barátkozni, utána határozottan lovagoljuk előre, de figyeljünk arra, hogy a szokatlan ingertől ne ugorjon el egy bizonytalanabb talajra. Az a ló, amelyik túlzottan szereti a vizet, ellenkező meglepetéseket tartogathat: akár gyorsan bele is feküdhet lovasával együtt. |
|
Terepen egyáltalán nem mindegy a lovak sorrendje:
a rúgós, összeférhetetlen, vagy a többiek számára idegen lónak a
biztonság kedvéért hátul a helye. Célszerű, ha nem kerülnek egymás
közvetlen közelébe olyan lovak, akik valamiért nem kedvelik egymást.
Mén soha ne menjen kanca mögött. Vannak olyan lovak is, akik
kifejezetten csak elől vagy hátul érzik jól magukat. Csak tapasztalt
lovassal a hátukon mozdítsuk el őket „kedvenc” helyükről, különben egy
kezdő számára küzdelemmé válhat a lovaglás, amivel az adott lónak sem
használunk.
Indulást követően, még az első lépésszakasz közben,
itt is, akárcsak a lovardában, húzzuk meg újra a hevedereket, hogy az
elmozduló felszerelés ne okozhasson sérülést, feltörést. Ha ez eleinte
még nem megy önállóan, kérjünk inkább segítséget. Kevésbé „ciki”
feltartani a társaságot, mintsem „elsumákolni” a dolgot, és feltört
lóval hazaérni.
Tartsunk mindvégig megfelelő követési távolságot.
Ez több szempontból is lényeges. Egyrészt egyes lovak nem szeretik, ha
túl szorosan követi őket a másik és ezt előbb vagy utóbb sunyítással,
ezt követően pedig bokkolással vagy rosszalló rúgással jelzik, ami igen
rosszul is elsülhet. Lovunk megsérülhet, de ha ügyesen kitér a rúgás
elől, akkor akár minket is elérhet a fellendülő pata. Az is leeshet a
lóról, aki az előttünk haladó, felingerelt lovon ül. A lovasok
biztonsága szempontjából is szerepet kap a távolság: ha egy ló
megbotlik, vagy egy lovas leesik, sokszor pontosan arra a kis szakaszra
és időre van szükségünk ahhoz, hogy esélyünk legyen a földön fekvő
társunkat kikerülni. A ló szempontjából sokkal hétköznapibb jelentősége
van a megfelelő követési távolság betartásának. Azzal, hogy az ember a
hátára ült, a ló elfogadta, hogy – legalábbis bizonyos mértékig – az
ember akarata érvényesül, ő irányítja. Éppen ezért nekünk kell
odafigyelni arra, hogy hová lép a ló és mindig elég távolságot kell
tartanunk ahhoz, hogy olyan szakaszon lássuk be a lába előtt a talajt,
hogy szükség esetén legyen időnk korrigálni. Egy ürgelyuk például
pontosan akkora, hogy egy kisebb patájú ló lába belecsússzon és
beleszoruljon. Ezért ha fűvel benőtt „alattomos” lyukat, nehezen
észrevehető talajegyenetlenséget fedezünk fel, hívjuk fel erre társaink
figyelmét, mert komoly sérüléshez is vezethet.
A jármód, az iram meghatározásánál döntő szerepük van a talajviszonyoknak.
Gidres-gödrös, egyenetlen talajon, mélyszántásban, túlzottan kemény
helyen (pl. betonon) ne vágtázzunk a lovakkal, különben tönkre tehetjük
a lovunk lábát. Várjunk megfelelőbb alkalmat. Ha tél van, vagy csúszós
a talaj, indulás előtt csavarjunk sarokvasat a lovak patkójába, amely
segíti számukra a „kapaszkodást”. Ilyenkor is figyeljünk rá, hogy csak
olyan tempót menjünk, ahol még stabilnak érezzük a tereplovagláson
résztvevő összes lovat. Érdemes tudni, hogy az ínproblémákkal küszködő
lónak a legnagyobb veszélyt a csúszós talaj jelenti, még akkor is, ha
csupán a reggeli harmattól síkos a fű.
Már az első
tereplovagláson tapasztalni fogjuk, hogy a pályáról hirtelen sokkal
ingergazdagabb környezetbe kerültünk, ahol szinte minden pillanatban
valamilyen új környezeti hatás ér minket és a lovunkat. A felröppenő
fácánra, a szél fújta lombokra, a bokrok zörrenésére, a kirándulók
által az ösvényre dobott sárga nylonra, a csoportban történő vágtára
minden ló másként, egyéniségének megfelelően reagál. Megfigyelhetjük,
hogy terepen lovagolva nem feltétlenül az a legnyugodtabb és
legkészségesebb ló, amit futószáron és lovardában annak ismertünk meg.
A lovak legnagyobb része temperamentumosabbnak mutatkozik terepen,
mint a sokkal zártabb, korlátokkal rendelkező lovas pályán. Éppen ezért
a terep kiváló alkalmat kínál a lusta, vagy akár kissé elfásult lovak
menőkedvének felébresztésére. A lovakban nem csak a menőkedv, de a
ménesösztön is fokozódik, szívesebben mennek együtt, egy irányba,
szinte húzva magukkal a társaikat.
Éppen ez az oka annak, hogy
kezdő lovasokkal eleinte zártabb szakaszon egymást követve javasolt
csak vágtázni. Mezőn, nyílt terepen, egymás mellett vonalban felállva
csak tapasztalt lovasoknak való a vágta.
Terepakadályok ugratása előtt fel kell mérni a csapat tagjainak lovastudását,
legyenek azok bármilyen kis akadályok is, mivel ezek többsége fix, nem
leverhető. Ha nem csak rutinos lovasok vannak a résztvevők között,
esetleg valakinek ez lesz az első, ilyen jellegű élménye, a következő
szempontokat vegyük figyelembe. A kiválasztott akadály lehetőleg legyen
olyan széles, hogy felette két ló is elférjen egymás mellett, arra az
esetre, ha valaki mégsem rendelkezne megfelelő kontrollal, amikor a
lovak húzni kezdenek az ugrásra. A legtapasztalatlanabb lovast mindig
egy jól lovagló társa kövesse, hogy figyelni tudjon rá, és tanácsot is
adhasson neki. Nem hátrány, ha van egy alternatív megkerülési
lehetőség, és nem kell feltétlenül megugratni az akadályt. Egyre
azonban mindenki figyelmét fel kell hívni: aki bizonytalannak érzi
magát, és mégis inkább a megkerülést választja, semmi esetre se az
utolsó pillanatban gondolja meg magát. Ha keresztbe vágtázik a többiek
előtt, vagy megtorpan – nincs az a tapasztalt lovas, aki teljes
biztonsággal kikerülhetné őt és lovát.
Álljon meg a csapat, ha egy terepen vagy túrán egy ló megsérül.
Először a legjártasabb lovas nézze meg, milyen mértékű a sérülés. Nem
javasolt a lovat tovább erőltetni, hogy „majd csak kibírja még az
utolsó 10 kilométert”, mert lehet, hogy pontosan ezzel súlyosbítjuk
többszörösére a bajt. Komoly sérüléshez hívjunk lószállítót. Amíg meg
nem érkezik, lehetőleg ne haladjanak tovább a többiek, de legalább egy
lovas maradjon lovával a sérült ló mellett. Olyan enyhébb esetben,
amikor mégsem ajánlatos a teljes további túrán részt venni, lovasa
forduljon vele vissza, szükség szerint egy társa kíséretében, és a
probléma mértékétől függően nyeregben ülve vagy kézen vezetve
sétáljanak haza, ott pedig lássák el megfelelően a lovat.
Hazafelé, az istállóhoz közeledve, mindig váltsunk nyugodt tempóra, majd lépésre.
Csak akkor vezessük be a lovakat a helyükre, ha megfelelő állapotba
kerültek. Tévhit, hogy a ló akkor van kellőképpen „lesétáltatva”, ha
szőre megszáradt. Ez az általános tanács félrevezető lehet, és persze
arról sem ad eligazítást, hogy mit tegyünk, mondjuk, szemerkélő esőben.
Akár lovardában dolgozunk, akár terepen lovagolunk, az objektív mérce
az, hogy vajon visszaállt-e a ló légzése a nyugalmi légzésszámra.
Néhány évtizeddel ezelőtt még fel sem merült volna a telefon és a ló
kapcsolata. Sajnos ma már egyre több lovast láthatunk a ló hátán
telefonálni. Ez általában pontosan olyan visszataszító, mint amikor
valaki tíz percet sem bír ki anélkül, hogy rágyújtana. Néhány esetben
viszont igenis élni kell a technika vívmányaival. Ha módunk van rá
tereplovaglásnál mindig, legalább egyvalakinél legyen mobiltelefon. Nem
csak nagy bajban vehetjük gyorsan hasznát, de egy, a tervezettnél
hosszabbra nyúló lovaglásnál megnyugtathatjuk az otthon várakozókat,
vagy visszaszólhatunk az istállóba, hogy nem történt baj, csak
eltévedtünk vagy éppen jól érezzük magunkat.
Alapelv, hogy terepre csak több lovas menjen ki együttesen. Csak nagyon tapasztalt lovas induljon útnak egyedül,
de akkor is érdemes valakivel megbeszélni azt, hogy körülbelül mennyi
időre és milyen útvonalon halad, valamint zsebre dugni – ha másért nem,
hát kabalából – a telefont.
Sok lovardában központi kérdés és heves vitaforrás, hogy mehetnek-e terepre a kutyák vagy sem.
Ezt mindig az adott helyzet függvényében kell átgondolni. Csak
szófogadó, fegyelmezett kutyát vigyünk magunkkal, aki hallgat ránk,
hívó szavunkra könnyen visszajön, és nem kergeti, hecceli a lovakat.
Fontos, hogy a csapatból egyetlen lovasnak se legyen ellene kifogása,
és egyik lovat se zavarja a kutyák jelenléte. Különösen fontos ez,
amikor a kezdők még magukra is alig tudnak figyelni, hát még, ha lovuk
rendszeresen megriad a bokorból kiugráló játékos ebtől. Mérlegeljük azt
is, hogy megyünk-e forgalmas autóút, vadászterület, emberekkel vagy más
kutyákkal teli környék irányába. Ha bármelyik pontnál
elbizonytalanodunk, mindenkinek jobb, ha a kutya otthon marad.
Hasonló kérdés, hogy vigyünk-e szabadon csikót, felnőtt lovat magunkkal?
Ezt elsősorban szintén a lovasok és a lovak hozzáállása határozza meg,
és itt sem a demokrácia elve érvényesül: ha bárkinek is kifogása van
ellene, vagy fél, nem szabad kockáztatni. Ha a csikós kancával jön a
kiscsikója, néhány plusz dologra is figyelemmel kell lennünk. Ne
menjünk forgalmas út irányába, vagy olyan hely felé, ahol a fiatal
állat virgonckodása közben megsérülhet vagy lecsúszhat egy meredekebb
szakadékba. Tudomásul kell vennünk, hogy a kanca figyelme megoszlik a
lovas és csikója között. Ezért olyan üljön a hátán, aki ura tud lenni a
helyzetnek, ha csikója miatt (például mert látótávolságon kívülre
kerül) kiszámíthatatlanabb módon reagál az anya. Érdemes a csikót már
pici korában hozzászoktatni a kötőféken történő vezetéshez. Így, ha
mégis veszélyeket rejtő helyen kell átkelnünk, az anyja mellett nagyobb
biztonságban tudhatjuk. A csikó ugyanis nem kutya: hiába szólongatjuk
kétségbeesetten az elkószált lógyermeket, nem fog odajönni. Esetleg az
anyja hangjára hallgat, ha pillanatnyi ijedtsége nem erősebb a
kötődésnél. Vannak olyan csikók, akik előszeretettel „kekeckednek”
nagyobb társaikkal. Ilyenkor figyeljünk, hogy a játékos csipkelődések,
rugdosódások közben ne sérüljön meg valamelyik lovas lába. Fokozottan
gondoljuk át a dolgot, ha kifejlettebb, nagyobb lovat, esetleg lovakat
vinnénk magunkkal szabadon terepre. Saját szempontjainkon kívül vegyük
figyelembe azt is, hogy útközben találkozhatunk-e más lovasokkal,
akiknek problémát okozhatnak kontroll nélkül futkosó lovaink. Számtalan
veszélye mellett egyet biztosan állíthatunk: olyan terepre, ahol kezdők
is vannak, semmiképpen sem való a szabadon lévő ló.
Végül, de nem utolsósorban szót kell ejteni a természet és más tulajdonának tiszteletéről.
Sokszor bosszankodnak a lovasok, hogy „Jé, még egy területet
lezártak!”, pedig legtöbbször ebben nekik is részük van – tisztelet a
kivételnek. Érthető okokból senki sem szereti, ha a friss vetésén
átgázolnak, a termést letiporják vagy szemetet hagynak az általa
gondozott területen. Több megértésre és partnerségre számíthatunk a
környező területek tulajdonosaitól, ha vigyázunk a természetre, mások
értékeire, és szükség esetén az arra járó turisták figyelmét is
felhívjuk erre