I. rész

Minden munkakörben fel kell készülni egy adott mennyiségű szemtelenkedésre, és ez alól az állatorvosi praxis sem kivétel. Még ma is magam előtt látom, milyen megvetően mért végig például Ralph Beamish, a versenyló-idomár, amikor kiszálltam a kocsiból.

- Hol van Farnon doktor? - morogta.
Nyeltem egyet. Éppen elégszer hallottam már ezt, különösen a Darrowby környéki lovas társaság köréből.
- Sajnálom, Beamish úr, de ő ma egész nap távol lesz, és gondoltam, jobb, ha kijövök, mintha holnapra halasztjuk a dolgot.

Meg sem próbálta elrejteni a viszolygását. Felfújta kövér, vörös képét, mélyen a bricsesze zsebébe süllyesztette a kezét, és mártírképpel nézett föl az égre.
- Hát akkor jöjjön utánam. - Sarkon fordult, és kurta, tömzsi lábain megindult az udvart szegélyező bokszok felé.

Titokban sóhajtottam, és követtem. Yorkshire-ben időnként kész istencsapása, ha az ember nem "lovas" állatorvos, kivált az olyan versenyistállókban, mint ez is, amely afféle lovas szentélynek számított. Siegfried ösztönös tehetségétől eltekintve is képes volt lovasnyelven társalogni. Nem került erőfeszítésébe, hogy hosszas eszmecseréket folytasson a négylábú páciensek tenyésztésének kérdéseiről; lovagolt, vadászott, ráadásul még hosszú, arisztokratikus arca, nyírott bajusza és ösztövér alakja is megfelelt a szerepnek. Az idomárok kedvelték, és egyik-másik - köztük Beamish is - halálos sértésnek vette, ha nem ő jelent meg elvégezni a megtisztelő feladatokat.
Odaszólt az egyik legénynek, aki kinyitotta előttünk a boksz ajtaját.

- Itt van bent - morogta. - Sántán jött meg a reggeli gyakorlatról.
A legény kivezetett egy herélt pejt, és fölösleges volt, hogy a sérült láb azonosításához megjártassa az állatot: jól láthatóan bicegett a bal mellső lábára.
- Azt hiszem, a válla rándult meg - mondta Beamish.

Átmentem a ló másik oldalára, és felemeltem a mellső lábát. Patakéssel megtisztogattam a szarut és a pata bevágását: nem láttam nyomát sérülésnek, sem érzékeny pontnak, amikor a kés nyelével megütögettem.
Haladtam felfelé a pártától a csüdszőrzetig, és némi tapogatózás után megtaláltam a nyomásra fájdalmasnak mutatkozó helyet a metacarpus térd alatti részén.
Felnéztem guggoló helyzetemből:

- Úgy tűnik, itt van a baj, Beamish úr. Azt hiszem, a hátsó lábával sérthette meg magát.
- Hol? - hajolt közelebb az idomár, hogy megvizsgálja a ló lábát. - Semmit sem látok.
- Nem, mert a bőr nem sérült, de a ló megrándul, ha itt megnyomom.
Beamish megbökte a helyet tömpe mutatóujjával.
- Na igen - dörmögte - De minden ponton megrándul, ha ilyen durván megnyomják, mint maga.
Felszaladt bennem a pumpa erre a hangra, de megőriztem a hidegvéremet.
- Biztos vagyok benne, hogy erről van szó. Gyulladáscsökkentő meleg dunsztkötést tennék a csüdjére, amit naponta kétszer hideg borogatással kéne váltogatni.
- Hát, én meg abban vagyok biztos, hogy téved. Egyáltalán nem odalent van a baj. Látszik a ló lábtartásán, hogy a vállát fájlalja. - Intett a legénynek. - Harry, gondoskodj róla, hogy most rögtön meleg kötést tegyenek a vállára.

Ha megütött volna, attól sem éreztem volna rosszabbul magam. Kinyitottam a számat, hogy vitába szálljak vele, de ő már ment is.

2. rész

Minden munkakörben fel kell készülni egy adott mennyiségű szemtelenkedésre, és ez alól az állatorvosi praxis sem kivétel.  

- Van egy másik ló is, amit meg akarok nézetni – mondta Ralph Beamish. Odavezetett egy közeli bokszhoz, és rámutatott egy nagy barna állatra, amelynek mellső inain jól látszottak a hólyaghúzó tapasz nyomai.
- Farnon doktor fél éve vörös hólyagtapaszt tett a lábára. Azóta pihentetjük. Hamarosan egészséges lesz, mit gondol, ki lehet már vinni?

Odamentem és végigfuttattam az ujjaimat a hajlítóizom inain, megvastagodásokat keresve. Nem találtam. Majd fölemeltem a ló lábát, és ahogy tovább vizsgálódtam, találtam egy érzékeny
területet a hajlítóizom felületén. Fölegyenesedtem.

- Kicsit még fájlalja - mondtam. - Azt hiszem, biztosabb, ha még bent tartják egy kis ideig.
- Nem értek egyet - vakkantotta Beamish. A legényhez fordult. - Vezesd ki, Harry!

Rábámultam. Szándékosan csinálja, hogy éreztesse a lekicsinylését? Azt próbálja értésemre adni, hogy semmibe vesz? Akárhogy is, kezdett már az idegeimre menni, és csak azt reméltem, hogy nem árul el lángoló arcom.

- Még valamit - mondta Beamish. - Van odaát egy köhögős ló. Nézze meg, mielőtt elmegy.

Egy szűk átjárón keresztül átmentünk egy kisebb udvarba, ahol Harry bement az egyik bokszba, és megragadta az egyik ló kantárját. Én követtem, és elővettem a lázmérőmet. Ahogy hátulról megközelítettem a lovat, az hátracsapta a fülét, felnyihogott és ugrálni kezdett. Tétováztam, aztán intettem a legénynek.

- Emelje föl a mellső lábát, amíg megmérem a lázát, rendben? - mondtam.
A legény lehajolt, és megragadta a ló lábát, de Beamish közbelépett.
- Hagyd csak, Harry, semmi szükség rá! Szelíd ez, mint a bárány.

Egy pillanatig haboztam. Éreztem, hogy igazam van, de már így sincs nagy ázsióm ezen a helyen. Vállat vontam, fölemeltem a ló farkát, és a végbelébe dugtam a lázmérőt.

Szinte egyszerre rúgott meg mindkét hátsó lábával, de emlékszem, hogy miközben hátrafelé kirepültem az ajtón, egészen tisztán arra gondoltam, hogy a mellkasomat épp csak súrolta az egyik patája, mielőtt a másik eltalálta volna a hasamat. De efölötti örömömet gyorsan beárnyékolta az, hogy a jobb hátsó lábával egyenesen az idegközpontot találta el a gyomrom közepén.

Elterültem az udvar betonján, nyögtem és kétségbeesetten tátogtam, hogy lélegzethez jussak. Volt egy pillanat, amikor biztos voltam abban, hogy meg fogok halni, de végül segítségemre jött egy mély belégzés, és én, ha kínok között is, de ülő helyzetbe tornásztam magam.

A nyitott ajtón át láttam a ló fejéhez hajló Harryt, aki rémült tekintettel meredt rám. Beamisht viszont a legkevésbé sem érdekelte az állapotom: a ló hátsó lábait vizsgálgatta aggodalmasan. Nyilvánvaló volt: csupán az nyugtalanítja, hogy vajon nem szenvedtek-e kárt az én undokul kemény bordáimmal való találkozástól.

Lassan feltápászkodtam, és vettem pár mély lélegzetet. Alapos rúgást kaptam, de nem sérültem meg igazán. Feltételezem, hogy ösztönösen foghattam a markomba a lázmérőt; a kényes kis cső még mindig ott volt a kezemben.
Nem éreztem mást, csak jeges dühöt, amikor visszamentem a bokszba.

- Emelje föl azt a nyavalyás lábát, ahogy kértem! - kiáltottam rá szegény Harryre.
- Igen, uram! Sajnálom, uram! - Lehajolt, felemelte a ló lábát, és erősen behajlítva tartotta.

Beamish-hez fordultam, hogy tesz-e megjegyzést, de az idomár hallgatott, kifejezéstelenül bámulva a lovat.
Ezúttal sikerült baj nélkül megmérnem a lázát. Több mint 38 fokos volt. Átmentem a fejéhez, két ujjal feltártam az orrlikát, és nyákos-gennyes váladékot láttam benne. Az állkapocs alatti és a garaton túli mirigyek normálisak voltak.

- Enyhe megfázás - mondtam. - Adok neki egy injekciót, és hagyok itt sulphonamidot, amit Farnon doktor is használ az ilyen esetekben. - Hogy meggyőzte-e Beamisht ez az utóbbi mondat, annak nem adta jelét, csak merev arccal figyelte, ahogy beadom a Prontosilt.

Indulásom előtt még kivettem egy félfontos csomag sulphonamidot a kocsi csomagtartójából.
- Adjon neki most rögtön három unciát ebből, egy pint vízben feloldva, aztán másfél unciát este és reggel, de ha két napon belül nem lesz sokkal jobban, értesítsen.

Beamish komor képpel vette át a gyógyszert, én pedig kinyitottam a kocsiajtót, és elöntött a megkönnyebbülés, hogy véget ért ez a kellemetlen vizit.

3. rész

 

 Egy kis lovászgyerek rohant oda lihegve az idomárhoz:

- Almira, uram! Azt hiszem, fuldoklik!
- Fuldoklik? - Beamish rámeredt a fiúra, aztán villámgyorsan felém fordult: - Almira a legjobb kancacsikóm. Jobban teszi, ha siet!

Tehát még nem végeztünk. Balsejtelemmel telve igyekeztem a tömzsi figura nyomában vissza az udvarra, ahol egy másik legény állt egy gyönyörű pej kanca mellett. Amint megláttam, mintha jéghideg kéz markolt volna a szívembe. A szokásos esetekkel elbánok, de ez valami más volt.

A ló mozdulatlanul állt, és különös feszültséggel meredt maga elé. A bordák emelkedését és süppedését reszelős, bugyborékoló zihálás kísérte, és minden lélegzetvételnél vadul kitágultak az orrlikai. Sohasem láttam még lovat így lélegezni. És más tünetek is voltak: nyál folyt a szájából, és időről időre öklendezve felköhögött.

A lovászhoz fordultam:
- Mikor kezdődött ez?
- Nem sokkal ezelőtt, uram. Egy órája néztem meg, és makkegészséges volt.
- Biztos vagy benne?
- Igen, én adtam szénát neki. Akkor még semmi baja nem volt.
- Mi az ördög lehet vele? - kiáltott fel Beamish.

Nos, jó kérdés volt, és én nem tudtam rá a választ. Miközben zavartan körbejártam az állatot, néztem reszkető tagjait és rémült tekintetét, egymást kergették a fejemben a gondolatok. Láttam már "fuldokló" lovakat - azt a fajta száraz fulladást, amikor a táplálék eltömíti a garatot -, de azok nem így néztek ki. Végigtapogattam a nyelőcsövét, de az tökéletesen tiszta volt. Ez a kanca úgy festett, mintha akadályozná valami a levegő beáramlását. De mi? és hogyan? Lehet, hogy idegen testet nyelt? Nincs kizárva, de én ilyet még sohasem láttam.

- A fene egye meg, válaszoljon már! Mi ez? Mit csinál vele? - Beamish türelme fogytán volt, és én nem tudtam hibáztatni érte. Éreztem, hogy lélegzethez kell jutnom.
- Egy pillanat, csak meghallgatnám a tüdejét.
- Egy pillanat? - fakadt ki az idomár. - Az isten szerelmére, ember, nem sok pillanatunk maradt! Az a ló haldoklik!
Nem kellett mondania. Magam is láttam a végtagok jellegzetes reszketését, majd a kanca kissé megtántorodott. Fogyott az időnk.

Kiszáradt szájjal hallgatóztam a mellkasán. Tudtam, hogy semmi baja a tüdejének - a baj valahol toroktájon volt,  de addig is nyertem egy kis gondolkodási időt. Még a sztetoszkóppal a fülemben is hallottam Beamish hangját:

- Miért éppen ezzel kellett történnie? Sir Eric Horrocks ötezer fontot adott érte tavaly! Ő a legértékesebb állat az istállómban. Miért éppen vele történik ez?

Miközben zakatoló szívvel végigtapogattam a bordákat, mélyen egyetértettem vele. Az isten szerelmére, miért kerültem bele ebbe a rémálomba? Ráadásul egy olyan emberrel, mint Beamish, aki nem bízik bennem!
Előrelépett, és megragadta a karomat.

- Biztos benne, hogy Farnon doktor nem elérhető?
- Sajnos, igen - válaszoltam rekedten. - Több mint harminc mérföldre van innen.
Az idomár láthatóan magába roskadt.
- Hát ez van. Mindennek vége. Haldoklik.

És igaza volt. A kanca dülöngélni kezdett, a légzése hangosabb és reszelősebb lett, mint valaha, alig tudtam a mellkasára szorítani a sztetoszkópot. Amikor éppen kitámasztottam a kezemet a véknyán, akkor vettem észre a kis kidudorodást a bőre alatt. Kör alakú folt volt, mintha egy pennyt nyomtak volna a szövet alá. Jól megnéztem. Igen, tisztán látható. és ott egy másik valamivel feljebb a hátán... és a harmadik, a negyedik... Hatalmasat ugrott a szívem... tehát erről van szó.

- Mit fogok mondani Sir Ericnek? - nyögte az idomár. - Hogy megdöglött a kancája, és az állatorvos még annyit sem tudott megállapítani, hogy mi baja van? - Kétségbeesve nézett körül, mintha azt remélné, hogy Siegfried csodás módon előtűnik a semmiből.

A vállam felett szóltam vissza neki, miközben már a kocsi felé szaladtam.
- Egy szóval sem mondtam, hogy nem tudom! Urticariája van!

Ott botladozott a nyomomban.
- Urti... az meg mi?
- Csalánkiütés - válaszoltam, az üvegeim között kotorászva az adrenalin után.
- Csalánkiütés! - meresztette rám a szemét. - De hát az nem okozhat ilyet!

Felszívtam 5 köbcenti adrenalint a fecskendőbe, és indultam vissza.
- Semmi köze a csalánhoz. Allergiás reakció, ami többnyire ártalmatlan, de néhány ritka esetben ödémát okoz a légcsőben. Pontosan ezzel állunk szemben.

Nem volt könnyű megtalálnom a tántorgó kanca vénáját, de pár pillanatra megnyugodott, én pedig benyomtam a hüvelykujjamat a nyaki barázdába. Ahogy megfeszült a nagy verőér, beleszúrtam a tűt, és belőttem az adrenalint. Aztán hátraléptem és megálltam az idomár mellett.

Egyikünk sem szólalt meg. A vergődő állat látványa, a nehéz légzés hangja mindkettőnket megdermesztett.
Tudtam, hogy bármelyik pillanatban elpusztulhat, és elborzadtam a gondolattól. Amikor a kanca megbotlott, és kis híján elesett, még szorosabban markoltam meg a zsebemben a szikét, amit az adrenalinnal együtt vettem magamhoz. Jól tudtam, hogy okosabb lenne gégemetszést végeznem, de nem volt nálam tubus. Ha az állat elesik, bele kell vágnom a torkába, de elhessegettem magamtól. a gondolatot. Pillanatnyilag az adrenalin hatására vártam.

Beamish reményvesztett gesztussal emelte fel a kezét.
- Nincs segítség, ugye? - suttogta.
Vállat vontam.
- Van egy halvány esély. Ha az injekció időben csökkenti a légcsőben a folyadékot... még várnunk kell.

Bólintott, és én az érzelmek egész sorát olvashattam le az arcáról; nemcsak a rettegést, hogy el kell mondania a rossz hírt a híres tulajdonosnak, de a lovat szerető ember fájdalmát is, akinek végig kell néznie egy gyönyörű állat szenvedését.

Először azt hittem, hogy képzelődöm, de úgy tűnt, hogy a légzés már nem annyira reszelős. Aztán kétségek között vergődve észrevettem, hogy csökken a nyáladzás: a kanca már tudott nyelni. Attól a pillanattól hihetetlenül felgyorsultak az események. Az allergia tünetei drámai hirtelenséggel lépnek fel, de hála istennek, gyakran éppen olyan gyorsan tűnnek el a kezelés után. Tizenöt perc múlva a kanca már szinte egészségesnek látszott. Kicsit sípolt még a tüdeje, de már úgy tekintett körbe, mintha megszabadult volna a tehertől.

Beamish, aki mintegy kábulatban figyelte a történteket, kihúzott egy maroknyi szénát az egyik bálából, és eléje tartotta. Az állat mohón kikapta a kezéből, és jóízűen rágni kezdte.

- Nem tudom elhinni - motyogta maga elé az idomár. - Semmit se láttam még olyan gyorsan hatni, mint azt az injekciót.

Úgy éreztem, mintha rózsaszín felhőn úsznék, és egy boldog áramlat elsodorta minden feszültségemet és nyomorúságomat. Hála istennek, a sok trauma között ilyen áldott pillanatai is vannak az állatorvosi munkának; a hirtelen átmenet a kétségbeesésből a győzelembe, a szégyenből a büszkeségbe.

Szinte a föld fölött lebegve mentem a kocsimhoz, és ahogy beültem, Beamish bedugta a fejét a nyitott ablakon.
- Doktor úr... - Nem az az ember volt, akinek könnyen jönnek a szájára a választékos kifejezések, a szabad ég alatt, a lovak hátán töltött sok-sok év alatt kicserzett arca rángatózott, miközben a szavakat kereste. - Doktor úr, most már úgy gondolom, nem kell ahhoz lovas embernek lenni, hogy valaki lovakat gyógyítson, nem igaz?

Szinte könyörgést olvastam ki a szeméből, ahogy néztük egymást. Hirtelen elnevettem magam, mire megenyhült az arckifejezése.
- Igaz - mondtam, és elhajtottam.

Oldal: Lovas állatorvosi történetek
lovagolOK - © 2008 - 2024 - lovagolok.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat